2017. szeptember 28., csütörtök

Tessék sírni, na! - Tisza Kata új kötetéről írok alant


Tisza Kata neve ismerősen csenghet, hiszen ő volt az csinos, ifjú írónő hajdanán, akit szerettek, aki a csapból is folyt, akit utáltak, aki megosztott, aki összekötött. Aztán ez a bontakozó tehetség egyszer csak eltűnt: a rövidebb írásoktól eltekintve elnémult. Így aztán volt nagy öröm, és némi óvatosság a közönség szívében, mikor jött a hír, hogy megjelent Tisza Kata új kötete.

Elég csak a borítóra pillantani ahhoz, hogy az ember a kötet hatása alá kerüljön. A finom, de mégsem túl homályos üzenet, amelyet az ábrákkal és a színekkel, két rétegben alkottak meg számunkra, több mint zseniális. Ahányszor a kezembe akad a könyv, én annyiszor révedezem el felette. Engem már a külsőségekkel megvettek kilóra.

Aztán felcsaptam a kötetet - és megvallom őszintén - egészen mást kaptam, mint amit a korábbi Tisza Kata könyvek után vártam. Rövid, erőteljes szövegeket találtam, amelyeket képtelenség besorolni. Nem vers, nem egyperces, nem aforizma, de némelyik majdnem valamelyik. Aztán látom a belső lapon, hogy "pszichoprózák". És tényleg: bár különbözőek ezek az írások, összeköti őket, hogy tömörek, hogy kirobbanóak, hogy személyesek. Néha egyenesen intimek. Tisza Kata nem csak nézi, de látja is az embereket. Ahogy mondani szokás: a veséjükbe lát. És onnan kifelé is tekint. Ezenkívül látja saját magát is, millióféle tükörben. Ezzel együtt néha az az érzésem, hogy a személyes történeteket mindinkább körülfonja homállyal, szóvirággal, nem úgy mint a megfigyeléseiből táplálkozó szövegeknél, amelyek többnyire élesek, és pontosak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése